Tízfős alakulatunk Nagycsütörtökön minden eddiginél nagyobb kihívásra vállalkozva ült autóba. A kézzel kitapintható izgatottságunk tárgya a már sok nyálcsorgató élménybeszámolóban belengetett trieszti nagybarlangok voltak. Ági és Zoli gondosan megválasztott barlanglistája olyan elemeket vonultatott fel, melyek az eddigi hazai barlangjáráson edződött lelkünket egyszerre ejtette gyermeki ámulatba és taszította kellemetlen bizonytalanságba a vállalkozás ránk nézve való teljesíthetőségét illetően.
No, de ne szaladjunk ennyire előre, a lassan már szokásossá váló technikai malőrök ezúttal sem maradtak el. Sikeres tankolást követően ugyanis az egyik autó fogyasztásának megállapítására új mértékegységet kellett bevezetnünk, ami a liter / 100 km helyett a liter / óra lett. Ez a szám alkalmas az autó alján egységnyi idő alatt kifolyó üzemanyag kifejezésére, ideális gyári értéke pedig nulla. Gyors logisztika (és egy rögtönzött izzócsere) után végül útnak indultunk több millió csillagos szállásunk felé (tkp. bivak).
A kellemes -3°C körüli éjszaka zavartalanul telt. A hálózsákokra szelíden ráfagyott dér lekaparását követően tiszteletünket tettük a közeli Unška koliševka völgyben, mely egy hatalmas beszakadt barlangról és a két világháború között ide telepített olasz erődrendszerről nevezetes. Az ilyen beszakadt barlangokhoz való lejutás nehézkes, oldaluk igen meredek. Az Unec esetében rendelkezésre áll kb. 1,5 km hosszú bunkerjárat is, mely mai napig szabadon látogatható, saját felelősségre bejárható.
A trieszti nagybarlangokkal való megismerkedésünk első Héraklészi próbatétele stílusosan a Grotta Ercole-ben (Jama Herkules) várt minket, mely egy hatalmas víznyelő alján nyílik, közel a vasútvonalhoz. A bejáratot egy hatalmas szikla teszi jellegzetessé, amely után egy hosszú törmeléklejtő veszi kezdetét. Néhány mérsékelten ferde csúszdát követően kezdődik a kötélen ereszkedés az impozáns cseppkőoszlopok mellett. A barlang aljára érve egy agyagos eszplanádon találjuk magunkat, mely ad-hoc focimeccsek helyszíne is egyben az ott található focilabdának és a nyughatatlan barlangász huligánoknak köszönhetően (természetesen mi is kipróbáltuk). Rövid fotózás a profi géppel, majd ebéd következett.
A Grotta dell’Orso neve az ott talált barlangi medve (Ursus) maradványról kapta a nevét, mely a legutóbbi jégkorszak végén kihalt megafauna tagja volt. Éleslátó és tanult szemek hamar felismerték, milyen nagyszerű gyakorlópálya ez a helyi sziklamászóknak, tkp. a Kecske-hegy trieszti megfelelője. Leérve a barlangba már sokkal nedvesebb körülmények uralkodtak, mely egyes szakaszokat sárossá tett.
Az őskori leletekről elnevezett trieszti barlangok tematikus látogatását folytatva meglátogattuk a Grotta dell’Alce-t is, ahonnan jávorszarvas (Alces) maradványok kerültek elő.
Másnap az első barlangunk a Grotta Nemec volt, mely egy magán idősotthon földterületén keresztül közelíthető meg és melyhez meghökkentő közelségben helyezkednek el az idősotthon lakóházai. A hatalmas meredek víznyelő egészen a kétezres évek közepéig konkrét szemétdepóként működött, ahol a kidobott hűtőgépek mellett még egy szebb napokat is látott autó is befigyelt. Szerencsére azóta rengeteget javult a helyi barlangvédelem, így hasonló jelenséggel manapság már nem találkozni.
A Grotta Cosmini tökéletesen megőrizte az egykori impozáns víznyelő jellegzetességeit. Könnyű mászással hamar bejárható a teljes része, melynek minden morfológiai jellegzetessége az ősi vízműködésről tanúskodik. Bár itt is találtak őskori leleteket (pl. barlangi medve), de ezek a víz szállítása során kerültek a barlang belsejébe.
A Grotta Azzurra di Samatorza, vagyis kék barlang az egyik legismertebb a Trieszti-karszton. A gyönyörű bejárati kapun áthaladva, a törmelékes lejtőn kanyargó ösvényen keresztül száz méter után érjük el a nagyterem lapos alját. Innen balra egy hatvan méteres, fokozatosan szűkülő járat veszi kezdetét, amely egy kalcitos lerakódásban végződik. A víz által behordott állati leletek itt is megtalálhatók, ahogyan az első világháború alatt az osztrákok által végzett jelentős átalakítási munkálatok nyomai is. A bejáratnál laktanyát építettek a csapatok számára, illetve mesterséges alagutat ástak menekülési lehetőséget biztosítva a főbejárat elzáródása esetén.
Grotta di Trebiciano. A Trieszti-karszt legismertebb és legkutatottabb barlangja. Nagyon fontos szerepet játszott a 89 km hosszú Timavo folyó folytonossági vizsgálatában, mivel ez az egyetlen pont, ahol a tőle légvonalban mintegy 12 kilométerre lévő Škocjan-barlangrendszerben eltűnt víz, bár rövid időre, de újra megjelenik. A közlekedést megkönnyítő lépcsőket többször cserélték az évtizedek során, nekünk biztosítással 45 perc volt lejutni a 270 m mélyen található terembe. A terem voltaképp nem is terem, hanem egy másik égbolt a föld alatt. Bevilágítani több nagyfényű lámpával is képtelenség, mindenesetre érzésre olyan mintha tengerparton lennénk, hiszen mindent vastag homok borít. Elindulunk túrázni, le a dübörgő folyóhoz, amin átkelve eljuthatunk a túlparton tornyosuló kisebb hegyre. Vigyázni kell, mert ha leszakadsz a csoporttól, nem találsz vissza egykönnyen. Ebben a hihetetlen világban az a furcsa helyzet áll elő, hogy eközben a felszínnel könnyebb kapcsolatba lépni, hála a kiépített (saját mérés alapján 7 megabites) internetnek.
Az intenzív lépcsőzést egy könnyed délutáni sétával fojtottuk le a Trieszt melletti Strada Napoleonica ösvény egy részének bejárásával. A tengerszinttől 300 méter fölött húzódó gerincről pazar kilátás nyílik a Trieszti-öbölre. A vízpart és a közelgő naplemente azonban lecsalogat minket és ismeretlen utakon a meredek part felé vesszük az irányt. Az egy darabban való lejutást követően romantikus séta veszi kezdetét a tengerparton, de estefelé ketten elszakadtak a csapattól egy gerilla mentőakció keretein belül, hogy visszaszerezzenek egy, a Trebiciano-i kutatóállomáson reggel ott felejtett pehelykabátot. Ezúton is üdvözöljük azt a dinnyét, aki mindezt képes volt elkövetni; a sikeres mentőakció minden résztvevőjének – Beninek, Zolinak, Áginak, Sergio-nak, na és persze a kutatóállomásnál egy Dacia minden e világi kényelmét egész este élvező olasz kollégának pedig ezúton köszönjük. Kedvenc pehelykabátom (- a szerk.).
Elérkezett a várva várt nap, a Grotta Noè meglátogatása. Nevét első meghódítójáról Enrico Noë-ról kapta, aki egy morva származású olasz tanár és az olasz gyorsírási rendszer megalkotója volt. Az 50-60 méter mély és 80 méter átmérőjű aknába való leereszkedés trieszti kirándulásunk záróakkordjaként kíméletlenül feladta a leckét mind fizikailag, mind szellemileg. A barlang látványos szépsége miatt igen népszerű. Sajnos gyakran előfordul, hogy kevésbé felkészült, sőt tapasztalatlan mászók is felkeresik. Ottjártunkkor mi is felemeltük a szemöldökünket az egyik barlangász unorthodox módszerén, aki a szikla peremén, biztosítás nélkül szerelt be. A különböző balesetek közül eddig hat halálos áldozatot követelt a hely. Legutóbb 4 éve történt baleset, amikor egy hatvanéves barlangász az akna utolsó szakaszán, ereszkedés közben 4 métert zuhant.
Derűsebb vizekre evezve említésre méltó még az akna alján kialakult buja növényzet, illetve hogy a kezdeti ocsúdást követően – több ágba is elindulhatunk felfedező útra. A profi fotóapparátus ide is lejutott, bár az erős kontraszt miatt nem voltak ideálisak a fotós körülmények.
Egy ilyen esemény- és akciódús húsvéti kirándulást követően nehéz visszaemlékezni, hogyan is jutottunk vissza Budapestre. A hétvége eseményeit mindenesetre az sem tudná felülmúlni, ha szánhúzó kutyákkal tettük volna meg a hazautat. Folytatás következik. Igaz nem ugyanitt, de legalább máshol.