Kirándulás beszámoló, 2023. augusztus 18-20.
A földfelszíntől földfelszínig lefényképezhető legnagyobb távolság világrekordját alig két hónapja döntötték meg az Andokban, a hitelesített csúcs jelenleg 483,5 kilométer. Pontosan ekkora távolságra volt az Országház is, amikor múlt hétvégén felkapaszkodtunk a Déli-Kárpátok legmagasabb csúcsára, a Moldoveanu-ra. Az augusztus 20-i tűzijátékot sajnos azonban esélyünk sem lett volna megcsodálni a Kárpátok gerincéről, így ezt idén nehéz szívvel bár, de elengedtük.
A helyszín tehát a Fogarasi-havasok (köznapi nyelvén “Erdélyi Alpok”), a történelmi Magyarország és Havasalföld ezeréves határa, a Kárpátok leghosszabb vonulata, illetve legnagyobb tömegű kristályos hegysége. Genetikáját tekintve többszörösen metamorfizálódott (így igen idős) kőzetek, többek között kristályos palák (agyagpala, csillámpala, kloritpala), kristályos mészkövek, amfibolitok és gneiszek alkotják.
Négyfős csapatunk péntek délután a Szombatfalvi-völgy felől támadt, az autót a Felsőszombatfalvi üdülőteleptől nem messze tettük le (770m tszfm.). A leleményesebb (értsd: lustább) vállalkozók akár a duzzasztógát előtt felállított sorompóig is feljuthatnak autóval (975m tszfm.). Az 1350 méter magasan1 található 55 férőhelyes Szombatfalvi menedékházhoz (Cabana Valea Sâmbetei) egy bő másfél órás erdei séta vezetett fel, melyet még bőven világosban teljesítettünk, este tízig pedig még vacsorát is kaptunk. A völgyet egyébként tavasszal különösen érdemes felkeresni a fehéres lila színekben pompázó kárpáti sáfrány (krókusz) virágzása alatt.
Itt hamarosan űrállomás épül, avagy földmunka a Szombatfalvi menedékház mellett. Háttérben a Nagyablak, az irányt András mutatja
Másnap, a csúcstámadó reggelen nagy feladat várt ránk, hiszen nem kevesebb mint 20 km és 2070 méter szintemelkedést mutatott az itiner. Nem sokkal 1700 méter fölött elhagytuk az erdőhatárt, majd egy rövid törpefenyvesekkel szegélyezett rész után újabb meredek kaptató következett egyenesen a völgyfő felé. A 2188 méteren található Nagyablak nyeregre (Fereastra Mare) szédítő 1 óra 45 perc alatt jutottunk fel, ahonnan még egyszer visszatekintettünk kiindulópontunkra, a hatalmas parabola alakú egykori gleccservölgyre.
Úton a Nagyablak felé. Jobbra a román Matterhorn, balra a mi csúcsunk, a Slănina
A Nagyablak két oldalát egy-egy 2268 méteres csúcs fogja közre: keleten a román Matterhorn-nak is nevezett Colţul Bălăceni, míg nyugaton a Slănina. Rövid ejtőzést követően az utóbbi felé vesszük az irányt, mellyel kezdetét veszi gerinctúránk, a hullámvasútszerű utazás. A Slănina meghódítását követően a Kisablak nyeregbe (Fereastra Mică, 2196m) ereszkedünk, ahol egy szebb napokat is megélt hat darab emeletes vasággyal ellátott menedék található.
Szamarak a Kisablak nyeregben
Következő csúcsok a Găleșescu Mic (2398m) és a Găleșescu Mare (2470m) voltak, melyek meghódításához már le kellett térnünk a tervezett útról (elvégre mégiscsak gerinctúra). A sorban a következő csúcsot, a Galbenele-t (2436m) már kihagytuk, mivel a tökön-paszulyon való feljutás nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek a kitett és keskeny gerincen, illetve ez már jelentős letérés lett volna az útról is.
A Galbenele általunk veszélyesebbnek ítélt keleti orma. Itt inkább az utat követtük
A Hârtopul Ursului (2461m), amit én a nem létező román nyelvtudásommal Medveszakadéknak fordítottam – szintén nincs rajta a jelzett ösvényen. Ezt a csúcsot már nem hagytuk ki, bezsebelve ezzel negyedik kétezresünket is, miközben a két legmagasabb csúcs még csak ezután következett. Közben a szakadékos, meredek kárcsúcsok irányából feláramló ködfelhő minduntalan megpróbált átbukni a gerincen, az alacsony felhőzöttségnek köszönhetően azonban a Nap sugarai képesek voltak visszaverni a déli oldal ezen ostromát. Egyik alkalommal viszont, mikor beborult az ég, a Kisablak alacsony nyergén keresztül rövid időn belül betódult a vastag köd és percekig olyan sűrű felhőben találtuk magunkat, hogy megszűnt a vizuális kapcsolat a külvilággal: eltűntünk egymás szemei elől, ahogyan a menedékház és a réten jámboran legelésző szürke szamarak is (mondjuk tőlük el is vártuk).
A Kisablakon át betóduló ködfelhő a mögötte megbúvó menedékházzal és szamarakkal (ez már a visszaúton történt)
A Hârtopul Ursului után megérkeztünk a Vista kapuja nyeregbe (Portița Viștei), ahol már sokkal több kirándulóval találkoztunk, köszönheteően az északi Vist-völgyből és a déli Kukorica-patak völgyéből (Valea Rea) becsatlakozó turistautaknak.
A túra 2500 métert meghaladó csúcsai: jobbra a Nagy-Vist, balra a Moldoveanu
A nyeregből negyed óra alatt értünk fel a Nagy-Vist (Viștea Mare) 2527 m magas csúcsára, mely az ország harmadik legmagasabb pontja. Itt nyugatról, a Podragu menedékház (2136m tszfm.) felől is újabb csoportok érkeznek a csúcsra, életre keltve ezáltal a Magas Tátra népszerű csúcsairól már jól ismert tömegturizmus groteszk látványát a hegyen.
Torlódás a két csúcs között. Mi is fogtuk a fejünket
A hely nagyfokú népszerűsége nem csupán a káprázatos panorámának tudható be, hanem a déli mellékgerincen rövid kitérővel elérhető Moldoveanu-csúcs miatt is, mely 2544 méteres magasságával az ország legmagasabb pontja. Bár a hegység déli oldala sohasem tartozott a Magyar Királysághoz, a szovjet rendszer ellen harcoló fegyveres partizánok tevékenysége miatt csak 1958-ban (a Vörös Hadsereg romániai kivonulásával egyidőben) vált elfogadottá, hogy a Moldoveanu 8 méterrel megelőzi az addigi legmagasabbnak tartott Negojt, a történelmi Erdély legmagasabb pontját2.
Utunkat tehát a keskeny és meredek déli kárgerincen folytattuk, ahol az előrehaladást már láncos részek segítik… illetve segítenék, mivel az ezeknél feltorlódó tömött sorok miatt ezeket inkább nem vettük igénybe. Helyette alternatív útvonalakban gondolkodtunk és a sziklák természetes mélyedéseit, repedéseit kihasználva kikerültük a szinte mozdulatlan tömeget. A csúcsra érve szembetaláltuk magunkat a csúcsoszlopon elhelyezett indokolatlan mennyiségű román zászló, ukrán bikolór és közöttük szerényen megbúvó litván zászló ámulatba ejtő kompozíciójával. A csúcsfotóért sorban álló turisták egy tehetséges csoportja eközben nemzeti színekben tündöklő “MOLDOVEANU 2544M” feliratú pólókat vesz elő. Kialakításában precíz és igényes, mondanivalója egyenes és univerzális, anyaga 100%-ban pamut. Kétségtelenül tökéletes. Mi sajnos nem voltunk ennyire felkészültek, így be kellett érnünk a csúcsplakett előtt való fotózással, illetve a biztonság kedvéért a csúcsnaplóba is beírtuk magunkat, hogy elhiggyék, itt jártunk.
Innen már nincs feljebb. A kötelező csúcsfotó szereplői Éva, Zoli, András és Ádám
Rövid pihenőt követően és végérvényesen elfogadva a kínzó tényt, hogy még a lejutáshoz is 450 méter szintet kell megtennünk felfelé – elindultunk visszafelé. A remek társaság, a nagyszerű idő, valamint az észbontóan gyors tempó azonban lehetővé tette, mi több: nem hagyott más választást, minthogy csavarjunk egyet önmagunk szívatásának potméterén. Mindez az odaút során hitvány módon kihagyott Galbenele csúcsa alatt történt, ahol egyszer csak megtorpantunk. A csúcs nevének jelentése egyébként körömvirág, mely gyógynövény többek között viszketéscsillapító hatással is bír. Úgy éreztük, nekünk pont erre van szükségünk, mivel viszketett már a talpunk azért az extra száz méter szintemelkedésért. Rövid tanácskozást követően el is indultunk toronyiránt a hetedik kétezres csúcsunk felé. A Galbenele nyugati gerince sokkal hívogatóbb volt a keleti oldalnál, a puha sziklagyepen lépkedve kellemesen haladtunk előre. Közben észak felől dolgozott a “füstgép”, a mélyből felszálló ködfelhő sejtelmes palástba burkolta a vad sziklatörésekkel határolt láthatatlan mélységet. A keleti gerincen való lejutás egy fokkal már technikásabb volt, mivel mindkét oldalt keskeny és meredek, ahogy azt már az odaút során is nyugtáztuk. A csúcsról legalább 160 métert kellett ereszkednünk ahhoz, hogy biztonságosan becsatlakozzunk a kijelölt útra.
Ereszkedés a Galbenele keleti ormán
Visszaérve gerinctúránk legalacsonyabb pontjára, a Nagyablak nyeregbe még utoljára megpihentünk a napos oldalon és megtöltöttük kulacsainkat a mindössze ötpercnyire található jéghideg forrás vizével. Mikor elégedetten hátradőlve már azt hittük, a mai nap során már nem lehet tovább fokozni az élményeket, a távolban feltűnt a hegyoldalt szelíd jámborsággal és enyhe pajkossággal keresztülszelő barna medve. Kétezer méter magasan, vagyis jóval az erdőhatár fölött a medvék jelenléte viszonylag ritka, de nem elképzelhetetlen, főleg a növekvő állományuk tekintetében (a medvék száma jelenleg kb. 7-8 ezerre tehető az országban).
A medveles okozta eksztázis lecsengését követően elindultunk a felhők uralta Szombatfalvi-völgy felé, fájó szívvel magunk mögött hagyva a meleg és napos déli oldalt. A menedékházat még világosban, nyolc óra előtt sikerült elérnünk, így tizenkét és fél órás kirándulásunk a végéhez ért. A vacsoránál elpilledve ültünk az asztal köré, miközben a pattogó tábortűz mellett lágy gitárszó kísérte román dallamok csendültek fel.
Az általunk bejárt útvonal össz szintkülönbsége végül 2270 méterre nőtt
Vasárnap visszaindultunk az autóhoz, hogy onnan egyből átguruljunk a Floarea Reginei (a Királynő Virágai) nevű pisztrángos étterembe. Az ebéd után maradt még egy kis időnk bekukkantani a közeli ortodox kolostorba is, mely a legnagyobb román kolostor Erdélyben. Nem húztuk azonban az időt, mivel Kolozsváron még várt minket a Kolozsvári Magyar Napok programsorozat nagyszerű sajt és borkóstolóval, vásárfia beszerzéssel és hasonló remek programokkal.
Így telt hát az idei augusztus 20-i hétvégénk, aki nem hiszi, az így járt!