Kutatási beszámoló, 2023 Január 19-22
Idei első nagyobb lélegzetvételű kutatásunk izgalmas meglepetésekkel és látványos környezeti átalakulással zárult.
Hosszúhétvégés bázisunk helyszíne a festői Bódvaszilas volt, az időzítés pedig a lehulló nagy mennyiségű csapadék miatt nem is lehetett volna pazarabb. A nem sok optimizmusra okot adó időjárás – az idegeinken kívül – a bontási területre vezető kedvenc útvonalunkat is kikezdte. Az útra tökéletes merőlegességgel kidőlt méretes fák mozgatásával viszont hamar sikerült elérnünk az optimális zsírégető pulzustartományt, így ledolgozhattuk az utolsó karácsonyi bejglimorzsákat is.
Jól nevelt katasztrófaturistákhoz híven Szögligetre is átnéztünk, ahol a megáradt Ménes patak konkrétan az utcán vonult le. Szögligetről a Ménes-völgy, majd a Lizina-völgy felé vettük utunkat, megpróbálva fényt deríteni arra a minket marcangoló kérdésre, hogy honnan is jön ez a rohadt sok víz. Nos, az egyszer biztos, hogy nem a Mogyorós-kúti forrásból, mivel az ismét száraz volt – csakúgy, mint őszi terepbejárásunk során.
Na de nem úgy, mint a Fedor-forrás csoport. A négy árvízi kitörési pontból csak úgy dőlt a víz: őrült vadvízi sportokhoz, korlátozottan gumikacsa úsztató versenyhez, na és persze bakancs és overálmosáshoz első osztáyú terep.
Három böhöm nagy fa és több kisebb eltávolítása után végre sikerült elérnünk a bontási helyszínt is, megállapítva, hogy igen: a bejárat még mindig ott van. Egy gyors vizit a végponton, csak hogy képben legyünk, mennyire lesz szívás a másnapi bontás.
A bontás napja. Megérkezett a várva várt lehűlés, bővült a csapat is. Az élményszerző közösségi fakitermelés után a téli bontás megismételhetetlen szépségekkel kecsegtet. Tény, hogy a bontási helyszínt még sohasem láthattunk ilyen tisztán a mindent lágyan beborító porcukorszerű hó eredményeképp. A rövid áhítat azonban nem tartott sokáig: nyilván szét kellett barmolnunk ezt a bájos miliőt, hiszen mi azért jöttünk, hogy sárosak legyünk, nem pedig, hogy bámészkodjunk. Lent volt is sárból dögivel. Az elején egy kis csúszda, a nyálkás avarral keveredve piszok jól suhansz lefelé! Persze folyt a víz a nyakunkba is, végig a hátunkon, diszkréten befolyt mindenhova is.
Annyira el voltunk foglalva az élmények befogadásával, hogy a serény munkában senkinek sem jutott eszébe számolni a vödröket. Korábbi – rendkívül tudományos – méréseink alapján egy háromnegyed részben megöltött vödör átlagos súlya kb. 10-12 kg. Ennek tudatában el lehet képzelni, mit érezhet a delikvens, amikor visszakap egy 5 kilós vödröt a felszínről, amire kellőképpen rágyógyult a sár. Noha a földet minduntalan megpróbálták lekaparni a fenti srácok, állhatatos munkájuk egy napon említhető Cervantes hősének szélmalomharcával. Az este közeledtével (és mivel már kezdtük unni önmagunk szívatásának eme kifinomult módját) lassan hozzáláttunk a pakolásnak és eldöntöttük, hogy utolsó nap a kellemesebb felszíni terepbejárást választjuk. Másnap beköszöntött a tavasz: a hó rohamosan olvadt, a kigőzölgések felkutatását jócskán megnehezítve ezáltal. Csapatunk élőláncként, egymástól 30-50 méter távolságra szelte át a hegyoldalt és az utunkba ejtett töbröket. Nem reprezentatív mérés alapján 1,5 óra leforgása alatt egy ember szédületes, közel 0,5 km2 területet képes becsületesen bejárni. Ehhez még hozzáadódik a pontok (POI-k) koordinátáinak felvétele, fotódokumentáció készítése, az eltévedt társak felkutatására fordított idő (khm, hát igen), na és persze az ebédszünet. A képek remélhetőleg átadják, milyen változáson ment keresztül egy nap leforgása alatt a természet: a télből a tavaszba szinte átmenet nélkül. Mindezt januárban megtapasztalni szokatlan és egyben magával ragadó élmény volt a Nagyoldalon. Ide még érdemes visszatérni a nagy mínuszokban és megcsodálni, milyen szépségeket tartogat még a kíváncsi barlangkutató szemeknek.
